Amikor alig egy éve úgy döntöttünk Kobival (2017 nyarán), hogy mindenféle észérv ellenére megpróbáljuk együtt, és az állásomat feladva Budapestről Izraelbe költözöm, gondoltuk, hogy ez nem lesz éppen fáklyás menet. A leggyakoribb, „majd figyeld meg, kijön belőle később a kényszerkonzervatív”-jellegű duplán vicces és okos figyelmeztetések ennek ellenére eddig alaptalannak tűnnek (Kobi hívő, de nem vallásos, abszolút nem korlátoz semmiben, és nem is várja el, hogy „betérjek”, viszont tény, hogy nem pihennek hasaalják a hűtőnkben, és a bacon is csak a magyarországi szülőlátogatásoknál díszíti a rántottámat). Középtávon is messze felülmúlja minden várakozásomat.
Viták persze vannak így is, vagyis pláne így, hogy a pasim mindent érteni és megérteni törekszik, míg én vígan elvagyok éveken át dobozolt sérelmekkel, félreértésekkel, udvariasan átlépek bármilyen kellemetlenséget, csak vita ne legyen, és szükség esetén bőszen sepregetnék a szőnyeg alá is. Itt ez a hétköznapi sportág kivitelezhetetlen, marad a vita. Ráadásul a dögfárasztó, leglehetetlenebb fajtából, és bár egyre jobb a helyzet, a nyelvi nehézségből adódó (angolul beszélünk, és bár folyékonyan, azért egyikünknek sem ez az anyanyelve), valamint a neveltetésünkből és a környezeti különbségekből fakadó problémák extrém magasra tették az elején a lécet. Nem elég kezdetben a pasid/barátnőd furcsaságaival kibékülnöd, az egész környezete is hozza ezt a szokatlan különbözőséget, bár, gondolom, ezzel a portugál–magyar, az olasz–német, vagy éppen Burkina Fasó-i–orosz párosok is pontosan így vannak… Az összecsiszolódás senkinek sem a kedvenc műfaja, de ha két egészen különböző kultúrából jövünk, már egészen meredek tud lenni.
Az első hónapok felfokozott hangulatában a vitás szituációkban van minden a gondolati dühpalettán (micsoda kapcsolati dilettáns, túlérzékeny, bohóc, hisztérika, cseszegetőgép, értetlen), és a verbális túlkapások is burjánzanak a mézesheteket követő időszakban, mire aztán szép lassan fény derül az alagút végén, és kikristályosodik, hogy mi az, ami saját magunk hülyeségéből fakadó vita, és mi az, ami szimplán csak a nevelési és környezeti minták másságából fakadó konfliktus.
Egymás mentális toszogatása
Következzenek a stresszfokozó helyzetek, amelyeken bármikor, bármennyiszer össze lehet feszülni egy magyar–izraeli vegyes kapcsolatban (ahogy talán más hasonló viszonyokban is), egészen addig, míg rá nem jövünk, hogy ez nem a másik bunkósága, netán műhisztije, hanem szimplán a rögzült tapasztalatok munkálkodnak, némi megszokással megfűszerezve. Felismerve őket, megértve a hátterüket már könnyen elereszthetjük az állandó „itt üt meg a guta”-érzést, és némi könnyed, frissen szerzett bölcsességgel akár már vidáman is nézhetjük a különbözőségeket, ne adj isten, el is fogadhatjuk őket. Karcsú egy év után nekem egyelőre úgy fest, nem a pasim fura, vagy én, csak máshoz szoktunk, más jelekből értünk. Vagy éppen más szavakból.
A legtöbb vita alapja az, hogy én nem mondom ki, mi a teljesen őszinte véleményem, esetleg a bajom. Előbbit kedvesen, finoman tálalom, utóbbit elvárom, hogy tudja. Illedelmes, jó gyerek akarok lenni, ahogy tanítottak. Viszont egy kanál vízben meg tudnám fojtani, hogy ő úgy is folyton „kritizál”, hogy nem kérdeztem. Nem tudakolom, de csak mondja… Hogy béna-e a hajam aznap, hogy szerinte túl sok a sminkem (a szimpla rúzs és a spirál?!). Hogy köszi ezt az ajándékot, de nem az én színem, kösz a reggelit, de legközelebb legyen kevesebb az olaj. Engem ledöbbent a kertelés, szépítés nélküli őszinte vélemény, őt meg ledöbbenti, hogy nem tudom megemészteni az udvariaskodás, a hímezés-hámozás mellőzését, nem tudok normálisan reagálni, hisz ez nem kritika, csak visszajelzés, ha úgy tetszik, feedback.
Konklúzió: Messze nem a rosszindulat a motiváció, de a jót és a rosszat is megmondják. Ha nem tudod elviselni, gyenge vagy, vagyis tipikus „európai”. Ami náluk vélemény, az a szenzitív magyarnak kritika.
Konklúzió: Kell az őszinteség, de a határokat meg kell tanulni, rá kell érezni, hol vannak. Nem megy mindig elsőre, de pár hónap alatt meg lehet szokni, hogy nem fegyelmezed szét magad. Egy-egy kéretlen, a külsőmet érintő mondattól azért még mindig robban a bomba.
3. Izraeli arrogancia?
Visszatérő vélemény Izraelről, sőt inkább kritika, hogy az itt élők öntörvényűek, túl öntudatosak a mindennapi szituációk szintjén. Tényleg sokat dudálnak, és ha reklamációs zaj van a reptereken, van rá esély, hogy héber forrás okozza. Eleinte zavart, dühített, hogy a kóros udvariasságom miatt sose jutok be egy ajtón, ha elsőként is érkezem, és visszasírtam a finom, kiszámítható magyar tempót, ugyanis 2 és 102 év között minden helyi izraeli kiüt a célnál a nyeregből. De ma már látom, hogy ez nem arrogancia. Itt szimplán sokkal határozottabb nálunk a nagy átlag: 18 évesen jön 3 év katonaság, utána pedig jó esetben egy komolyabb önálló út a nagyvilágban, ami pályára állítja őket.
Konklúzió: A nagy átlagnak itt van egy jó adag önbizalma, ki tudnak állni magukért, megoldják a számukra kedvezőtlen helyzeteket, felemelik a hangjukat, ha kell. És tudják, merre tartanak. Nem úgy, mint én, a bejáratnál bambán botorkáló, illedelmes magyar. Vagyis messze nem arrogancia ez, csak határozottság. De könnyű összetéveszteni a kettőt, és míg megszoktam, abból is komoly vitáink voltak, hogy állandóan szóvá tettem a „kényszeres tülekedésüket”.
AZ IZRAELIEK KIMONDJÁK AZT, AMIRE VÁGYNAK
4. „Bocs, hogy élek”-mentalitás – a fölösleges hungarikum
Kobi visszatérő rémálma, hogy gyenge vagyok Izraelhez, itt a nők „kemények”, mindent kibírnak, én meg még a pitát sem vagyok hajlandó könyékig tunkolni a humuszban! Pattanok, segítek, ahol tudok, mosogatok, sepregetek vendégségben, de semmiképp sem nyúlok más hűtőjébe kérdezés nélkül. A hasonlóan mimóza műbalhékat itt szimplán „leeurópaizzák”, mondván, a barátság egymás hűtőjének nyitogatásánál kezdődik, és ha nekimész valakinek az utcán, úgyis túléli. „A kedvenc szavatok nektek magyaroknak a bocsánat. Sosem értettem, hogy a zsúfolt Mammutban miért kérnek percenként négyszer bocsánatot tőlem, még ha én is megyek nekik.” A pasimnak ez nonszensz, nekem meg az, hogy Izraelben már 5 méterről rám süvítenek, hogy menjek odébb az utcán, ha van is hely mellettem. Vagy hogy az utamat eltorlaszoló nő nem áll odébb, ha látja is, hogy elállja az utat, míg kellőképp hangosan nem szólok. Addig csak mélán, kihívóan néz.
Konklúzió: Ha valami nem tetszik Izraelben, szólsz. Hangosan. Magyarországon történelmileg kódolt alapon sem szeretjük a konfliktust, egy jó előre bekészített boccsal próbáljuk kivédeni. Itt sajnos nincs más hátra, el kell döntenem, melyik vonalon mozgok. Egyelőre a „bocs, hogy élek” erősebb.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
